Elég rosszul hangzik...

fõleg, ha ehhez valaki csak 162 cm, és már túl van legalább 20 fogyókúrán. A mai eszemmel már biztosan nem kezdenék bele. Emlékszem, mennyire el voltam keseredve 20 éves koromban 62 kilósan, vagy késõbb, mikor 77 kilóval belevágtam a fogyókúrák mai napig tartó végtelen sorába, mennyire örülnék most bármelyik korábbi súlyomnak! Több értelme lett volna, ha elkezdek sportolni.

Persze nem azt mondom, hogy ezek a kúrák nem voltak sikeresek. Csak éppen mindig jött a jojó-hatás, és nemcsak visszahíztam, de további plusz kilók rakódtak rám. Utoljára 2003-ban sikerült fogynom egy keveset, 88-ról 80-ra. Akkor is ezt a diétát csináltam, amirõl ez a blog fog szólni. Kivételesen az egész család együtt fogyott velem. A gond csak az volt, hogy mikorra a fiam fogyott 21 kg-t, a férjem 14-et, abba kellett hagyni, mert õket már nem tudtam hova fogyasztani. Az utóhatás (visszahízás) fõleg nálam jelentkezett, és minden addigit felülmúlt! Sikerült cca. egy év múlva elérnem, és azóta is tartanom a 91-97,5 közötti súlyt. Akkor elhatároztam, hogy soha többé. Legközelebb már biztosan túllépném a 100-at.

Egy darabig ment is ez. Elõtte, ha nem is sportoltam, de legalább hetente egyszer eljártam tornázni, ami azért eredményezett némi izomzatot.  Egy darabig még 97 kg körül is ment a torna, de aztán abbamaradt, egyszerûen képtelen voltam tovább csinálni. Ma már a súlyom egyre jobban korlátoz a mozgásban. Olyan ez, mint egy önmagát erõsítõ folyamat, valamit mégis tennem kell ellene.