Illúzió

Pár hete a Balaton partján ittam egy kávét. A szomszéd asztalnál egy csinos fiatal nõ ült, két kisgyerekkel és legalább 25 kiló túlsúllyal. Akaratlanul is hallottam, ahogy beszélgetett valakivel. Természetesen a fogyás volt a téma, pontosabban az, hogy már nagyon sok mindent kipróbált, mégsem sikerül, és mozogni sincs sem kedve, sem ideje.

Sajnos, ismeretlenül nem mehettem oda, tanácsokat osztogatni, pedig szívesen megtettem volna: ha már nem tervezel több gyereket, ez a legjobb idõszak arra, hogy lefogyj! Szedd össze minden erõdet, ne kövéren éld le az életedet!  Próbálj ki több módszert, hátha valamelyik bejön, és mozogj! Bármilyen kevés mozgással elkezdheted, akár otthon is, ha nincs idõd eljárni valahová. 

Sokszor olvastam már olyasmit, hogy valaki lefogyott x kilót, és ettõl elmúltak a betegségei, rendbejöttek a laborértékei, nem fájtak tovább az ízületei, stb. Valószínû, ezeket a dolgokat fiatalabbakról írták. Én is sokáig hittem ebben, de rá kellett jönnöm: illúzió abban bízni, hogy egy nagyobb fogyás, az életkortól függetlenül, megoldás lehet a problémákra.

Már hat éve annak, hogy utoljára igazán élveztem annak az elõnyeit, hogy lefogytam. 2010 volt a legsikeresebb évem, egy nagyobb fogyás után, kicsit magasabb súllyal, mint most. Könnyûnek, egészségesnek éreztem magam, jó volt a közérzetem, tele voltam energiával. Mozogtam is, sõt, már hiányzott, ha kimaradt. Még 2011-ben sem volt semmi bajom, de már nem volt annyira ideális a helyzet, mert a kilók sajnos, éppen elindultak felfelé.

Aztán elkezdõdött.

2012 térdproblémával indult, ami azóta is tart. 2013-ban kiderült az inzulinrezisztenciám, fokozódott a nyiroködémám, az ízületi problémáim, és akkor alakultak ki a szorongási tüneteim. 2014-ben kezdtem el érezni, hogy gyengébbek az izmaim. Közös ezekben, hogy teljesen nem szüntethetõek meg, és bár nagyon idegesítõek, de legalább gyógyszer nélkül kezelhetõk, karbantarthatók.

Idén aztán fokozódott a helyzet. Még egy hónapja sincs, hogy az orvosom egy vizsgálat alapján azt mondta, hogy pajzsmirigy alulmûködésem van. Nem volt még idõm teljesen kivizsgáltatni, de ha igaz, akkor ebben az a legborzasztóbb, hogy állandó gyógyszerszedéssel jár. Mivel lelassult anyagcserét is okoz, arra gondoltam, ezt majd fokozott mozgással próbálom kicsit felpörgetni.

Pár napja azonban újabb, soha nem tapasztalt tünettel szembesültem:

Múlt szombaton, este jöttünk haza, és fényvillanásokat láttam a jobb szememnél. Aztán megint és megint. Csukott szemmel is. Hétfõn pánikszerûen mentem a szemorvoshoz: hátsó üvegtesti leválás. Egyelõre semmi dolgom vele, de kímélõ életmódot igényel. Még nem volt energiám ennek sem utána nézni, mit lehetne vele kezdeni. Kímélõ életmód, a fokozott mozgásnak annyi.

Az utóbbi három év alapvetõen megváltoztatta a mozgáshoz való viszonyomat is. Korábban, ha volt valami, ami akadályozott a mozgásban, kivártam, hogy elmúljon. Most már nincs mire várni, ezek a dolgok nem igazán akarnak elmúlni.

Ezért aztán állandó kísérletezésben vagyok: mi az, amit következmények nélkül meg tudok csinálni, mit bírnak például az ízületeim, a térdem anélkül, hogy különösebben fájnának. Melyik az a testrészem, aminek éppen nincs semmi baja, és jobban igénybe vehetõ. Most a legújabb kihívás: végigpróbálni, hogy a szokásos tornámban milyen mozdulatok okoznak fényvillanásokat, ezeket elhagyni, és helyettük valami mást kitalálni.

Hihetetlen. Fiatalon kellett volna lefogynom, de ezt a lehetõséget már eljátszottam.