Mikor hónapokig stagnál az ember súlya

Ilyenkor különösen kell valami erõsítés. Nehogy visszahízás legyen a vége.

Megfigyeltem magamon, hogy az utóbbi idõben rendszeresen figyelem az utcán a kövér embereket, fõleg a nõket. Sokan vannak.

Elõször is a mozgásukat. Nagyon sok hasonló vonás van abban, ahogy mennek, ahogy felszállnak a buszra, lerogynak az ülésre, vagy nagy nehezen feltápászkodnak. Látszik, mennyire nehezükre esik. Minden mozdulatukban magamra ismerek (már nem a mostani magamra, hanem az egy évvel ezelõtti idõkre).

Vagy az öltözködésük. Vannak, akik felvállalják, szûk ruhákban járnak, amiben minden egyes hurkájuk meglátszik. Én soha nem tartoztam ebbe a csoportba. Hanem a másikba, azok közé, akik bõ, hosszú felsõrészeket hordanak. Akkor azt hittem, egy ilyen ruhadarab mindent eltakar, és csak fele olyan kövérnek látszom benne. Hát, sajnos nem. Ahogy másokon, gondolom, rajtam is ugyanúgy meglátszott az a 30 kiló túlsúly.

Különösen tanulságos esténként a TV-ben az egyik életmód-csatorna adása, ami fõleg 200 kiló felettiekrõl szól. Tavaly Wales-ben még én is elképedve néztem a soha nem látott méretû embereket. Az adásban el is mondják, mit éreznek, mi viszi rá õket az evésre, mennyit, és mit esznek, milyen így az életük, hogyan jutottak el idáig.

Ijesztõ perspektíva. Ezt látva, hallgatva egyre erõsebb bennem az elhatározás: nem akarok közéjük tartozni. Bár sok évet elvesztegettem, de meg fogom csinálni. Soha többé nem akarok kövér lenni.